Régen írtam ide. Sok oka volt: a könyv, az ünnepek, a munka és sorolhatnám még. Nem teszem, mert nem lenne igaz. Az igazi ok az volt, hogy nem tudtam megmondani pontosan, miről is szóljon az új bejegyzés, míg mindennapos villamosozásaim egyikén eszembe nem ötlött a cím. A közbeszéd kultúrája. Erről kell beszélnem, még ha nem is vagyok “felkent prófétája” a témának bár manapság ki lehet felkent prófétája bárminek?
Utazok a BKV-n, ami “Nekem jár”. A szlogen zseniálisan telibe találja a fővárosiak felhatalmazottság-érzését, azt hogy, “nekem jár” a BKV szolgáltatása, noha a buszra vagy villamosra jegyet is kell venni. Hallgatom, amit a körülöttem levők mondanak, látom amit olvasnak, hallom, amit kéretlenül is a fülembe telefonálnak. Változnak a szavak. Jőve jönnek az újabbak. És szinte csak az angolból. Olvasom minden nap: unortodox módon ellopják a show-t, és még ha kissé kínosan is, de magyarítják a wake-et, és mindent unásig újratöltenek; a sort bármeddig folytathatnám. Ezt sem teszem. Már csak azért sem, mert a szemforgatókkal és a szájhúzogatókkal ellentétben én örülök ennek a jelenségnek. Modorosan szólva: csipázom a trendet. Azért, mert jelzi: a magyar nyelv, köszöni jól van, bővül, bekebelez, képére alakít mindent amit elé dobnak a jobb napokat is látott újságírók és a soha jobb napokat nem látott bloggerek, az internet talponállóinak önjelölt megmondóemberei. Persze, jókat szoktam nevetni a furcsább képzavarokon, ahogyan a köret lopja el a show-t, a biciklis futárok meg szállítanak (Még jó, hogy nem “állnak” közben; habár ki tudja?) és a többi ügyetlen magyarításon, de inkább mulatságosnak, mint aggasztónak látom az anglicizmusok térhódítását.
Van azonban egy másik vonulat is, ami már kevéssé szórakoztat, sokkal inkább aggodalomra ad okot. Ez pedig a cím maga: a közbeszéd kultúrája. Miért érzem néha úgy magam, mintha a Conan O’Brien show-t nézném a műsorvezető szarkasztikus megjegyzései nélkül? Ugyan nekem már nem újdonság Dave Chapelle meg az amerikai humor de itthon még fel lehet vele húzni sikeres előadói iparágakat. És most nem arról beszélek, hogy jön egy műfaj kintről és itt is gyökeret ver, egyáltalán nem azon aggódom, hogy gyarmat leszünk-e avagy sem. Ahogyan megszokhattam már, Magyarországon az esetek többségében elég elsőnek lenni a másolásban és hamarosan a plagizáló lesz az egyetlen kakas a szemétdombon. A hozzáadott érték hiányzik. Amerikanizálódik a közbeszéd, és nem elsősorban a kifejezések miatt… A fazon lett más. Sőt, nem csak a beszéd, a gondolkodás is. Hogyan is fogalmazta meg ezt helyettem valaki sokkal szebben?
“The old-fashioned approach to writing a CV was to list your jobs and quals and hope your record spoke for itself. The current approach is to boast shamelessly about your abilities. For British people this was once the sort of thing that got you blackballed from a gentleman’s club, while Australians would have pelted you to death with beer cans, but nowadays everyone is succumbing to the American style of CV-writing.”
Hová lett a finom gondolatiság? A sorok között írás? Az angol nyelv megszemélyesítésekkel, metaforákkal teli vibrálása? Miért csak ezt vesszük át, azokat miért nem? És most nem arról van szó, hogy kongatnám a vészharangot, miközben azt kiabálom: “O tempora! O mores! – O Velvet! O Népszabadság!” Pedig még reklámszöveget is lehetne írni ízlésesen…

Here we go again.
És ha igazán stílszerű és ironikus akarok lenni, akkor ide, a bejegyzés végére odabiggyesztem a kötelező “instant takeaway”-t: a közbeszéd kultúráját nem az határozza meg, hogy a kifejezések honnan erednek. Sokkal inkább az, hogy mire és hogyan használjuk azokat… Ez pedig a mi döntésünk és felelősségünk.